2019. október 10.
Tizenhat éve dolgozom egy élelmiszeripari szakgimnáziumban közismereti tárgyakat oktató tanárként. Véleményem szerint a hazai szakoktatás helyzete sokoldalú és átfogó elemzést igényel. Már csak azért is, mert távlati célokat nem lehet megfogalmazni a jelenlegi helyzet értelmezése, elemzése nélkül.
A diákok nagy része sajnálatos módon azért választja a szakképzést, mert nincs más lehetősége, más intézménybe nem nyernek felvételt. Kevés azon tanulóknak a száma, akik céltudatosan ezt az irányt választják. Becslésem szerint talán a diákok fele érkezhet iskolánkba saját döntése alapján, míg a másik fele kényszerpályán mozoghat. Nagyon sokan igen szerény tudással lépnek be a középiskolákba. A nagy többség nagyon motiválatlan, valóban kevés kivétel van, akik vagy a családi hagyományt viszik tovább azzal, hogy a szüleik szakmáját követik. A legmotiváltabbak mindig azok a diákok, akiknek vállakozásuk van, úgymond már gyerekként belenőnek ebbe a világba. Az ösztöndíjak rendszere, a kifizetés esetleges elmaradása, az ösztöndíjak alacsony rátája nem teszi vonzóvá a fiataloknak a szakmákat.
A szakiskolai képzésben az alacsony jelentkezési ráta mellett a legégetőbb jelenség az óriási lemorzsolódás. Az iskolaelhagyás olyan méreteket is ölthet, hogy a kezdő osztályokba beiratkozott tanulók 25 %-a, vagy még annál is kevesebb hányada végzi el az iskolát vagy tesz sikeres vizsgát. Ennek több oka is lehet. Általános felfogás szerint a szakmunkás egy degradáló kifejezés, a szakmunka becsületének megítélése hazánkban rendkívül alacsony. Már a szülők, nagyszülők életszemléletében is érezhető az a negatív változás, mely napjainkra ha lehet, még inkább kiteljesedett. Gondolok itt a munka-érték arány változására és arra, hogy megkérdőjelezhetetlenül anyagiasabb lett a világunk.
Szintén elmondható, hogy a rendszerváltás nagyon mély nyomot hagyott a szakképzésen. A piacvesztés természetesen átgyűrűzött a szakoktatásra is. A munkahelyek számának drasztikus csökkenése maga után vonta a szakképzési rendszer beszűkülését. A gépesítés és a technológiák fejlődése is ebbe az irányba mutat, egyre kevesebb humán munkaerőre van szükség. (Az Egyesült Államokban például már teljesen gépesítve van az élelmiszer-vertikum.)
Bár sokan osztják azt a véleményt, hogy az oktatás a jövőbe való befektetés, ezt a szakgimnáziumok finanszírozásán nem érezni. A gyakorlati helyek száma kevés, a tanműhelyek többsége elavult, sok helyen régi tecnológiákat alkalmaznak, így eleve nem lehet felvenni a versenyt az Unió nyugati országaival.
A 2-3 évente változó szakképzési rendszer nem tükröz egy átgondolt, hosszabb távú koncepciót. A rendszerváltás előtti helyzet persze teljesen más volt, piacok, munkahelyek, biztonságos megélhetés. Azonban a szakképzési rendszer mintha egy nagy, több éven át tartó kört tett volna meg szinte ugyanahhoz a képzési struktúrához visszajutva, mint amilyen a rendszerváltás előtti években volt.
Feladatunk nem kevesebb, mint – együttműködve a fenntartóval és szakmai szervezetekkel -, működtetni és lehetőleg fejleszteni a szakoktatást, hogy a munkerőpiacot versenyképes szakemberekkel láthassuk el. Ez közös érdeke a társadalom egészének, reméljük, hogy támogató és együttműködő partnerünk lesz ebben a munkában minden oktatásban részt vevő szervezet.
Négyesi Tamás