Most, hogy a KDNP a szülők felelősségévé tenné, hogy gyerekük szakmát szerezzen, (pontosabban támogatásmegvonással büntetné azokat a családokat, melyeknél a 18 év alatti gyerek nem szerzett szakmát és már nem is tanul) felmerül a kérdés, hogy miért nem vonzó a diákok számára a szakképzés.
De legalább ennyire fontos megvizsgálni azt is: mennyire lehet hatékony az, ha kényszerítik a diákokat az iskolában maradásra. Erről beszélgettünk L. Ritók Nóra pedagógussal, aki a berettyóújfalui központú Igazgyöngy Alapítvány alapítójaként és szakmai vezetőjeként egy olyan leszakadó térségben dolgozik hosszú ideje, ahol sokszor már az általános iskola sikeres elvégzéséhez sem adottak a feltételek a gyerekek számára.
A boldogulás útja itt nem a tanulás és nem is a legális munka
Az iskolához és a tanuláshoz való viszony kialakításában a leszakadó térségekben épp úgy, mint bárhol máshol, kulcsfontosságú a családi közeg hatása. L. Ritók Nóra szerint ugyanakkor az olyan mélyszegénység által sújtott térségben, mint ahol az Igazgyöngy is dolgozik, sokszor már az általános iskola befejezéséhez sem tud elegendő támogatást, mintát és motivációt nyújtani ez a közeg. A szülők ugyanis maguk sem rendelkeznek olyan kompetenciákkal, amikkel segíthetnének a gyerekeiknek eljutni a szakközépiskoláig.
Hogyan tudna segíteni például a házi feladat megoldásában egy funkcionálisan analfabéta szülő?
– teszi fel a kérdést a pedagógus, aki szerint ez tulajdonképpen egy generációkon át öröklődő probléma. Hiszen már a szülők sem kapták meg (sem a családban, sem az oktatásban) azt a tudást és azt a szocializációt, ami alapján ők változtatni tudnának a sorsukon.
Ezekben a családokban jellemzően nincs meg a szükséges szövegértési képesség, nincs beszélgetési, mesélési és játék kultúra, valamit tudatos fejlesztés sem. Erre mondja azt L. Ritók, hogy mindaz, amit a szülőnek kellene tudnia átörökíteni tudásban és viszonyulásban, az hiányzik a leszakadó térségekben felnövő gyerekeknél.
„A LESZAKADÓ TÉRSÉGEKBEN KEVÉS OLYAN MINTA VAN A GYERMEKEK ELŐTT, AMI NEM A FEKETEGAZDASÁGBA ÉS A BŰNÖZÉSBE VEZETŐ ÚTON KÍNÁL TÚLÉLÉSI STRATÉGIÁT”
– magyarázza az Igazgyöngy szakmai vezetője. Szerinte bonyolult a helyzet, ha a boldogulás útját nézzük, ugyanis ezen a területen többnyire nem a legális munka jelenti a megélhetés alapját. Épp ezért, azoknak a családoknak, amelyekkel az alapítvány foglalkozik, zömében nem olyan munkák nyújtanak bevételt, amihez szükség volna az iskolai oktatásra vagy különböző végzettségekre.
A fekete munkán szocializálódott szülő azt a mintát tudja átadni a gyerekének, hogy ő sem szerzett szakmát, de most olyan világ van, hogy ha el tud menni egy szakember mellé segédmunkásnak egy építkezésre, akkor akár 10 ezer forintot is megkereshet naponta, feketén.
Milyen az az iskolarendszer, ahová a gyereket kényszeríteni kell?
A rossz oktatáspolitikai fókusz L. Ritók szerint a generációs szegénységben élő gyerekek útját kényszerpályává teszi: ha ugyanis a gyerekek alapkészség-hiányosan (például funkcionális analfabétákként) lépnek ki az általános iskolából, akkor ezeken a hiányokon a középiskola már egyáltalán nem segít. Márpedig egy olyan diák, aki nem tud olvasni, nem tud szöveget értelmezni, hogyan tudna középszinten elsajátítani más tantárgyakat?
A leszakadó térségekben ráadásul a gyerekek többsége szegregált iskolákba jár, ami az Igazgyöngy Alapítvány tapasztalt pedagógusa szerint óriási problémát jelent. Ezekben a szegregált intézményekben általános a tárgyi feltételek és a szakemberek (fejlesztőpedagógusok, pszichológusok, logopédusok) hiánya is, ráadásul meghatározóak a szegénységgel begyűrűző problémák, amelyekkel szemben a pedagógusok tehetetlenek. Így nincs lehetőség arra, hogy az eleve hátrányos helyzetből induló gyerekek olyan rájuk szabott pedagógiai hatásrendszerben tanuljanak, ami figyelembe tudja venni az ő nehézségeiket és igényeiket – magyarázza L. Ritók.
A Hollik István által benyújtott javaslat kapcsán persze felmerülhet, hogy a pénzmegvonással akarnák arra motiválni a szülőket, hogy az iskolában ösztönözzék a gyerekeiket. Csakhogy addig, amíg nincsenek valós pedagógiai és oktatáspolitikai válaszok, amik az ezekben a térségekben felnövő gyerekek velük született hátrányait és hiányosságait legalább enyhíteni tudnák, a pénzen megvásárolni kívánt motiváció valójában nem sokat ér. L. Ritók Nóra úgy véli:
NEM IGAZÁN ELŐREMUTATÓ, HA NEM A SZAKMASZERZÉS A CÉL, HANEM EGYSZERŰEN AZ, HOGY A TÁMOGATÁSOK MIATT AMÍG MUSZÁJ, ADDIG AZ ISKOLARENDSZERBEN MARADJON A GYEREK.
Lepapírozni mindig le lehet azt, amit kötelező
– mondta és hozzátetette: bár ez nem publikus és nehezen is bizonyítható, de a náluk tanuló gyerekektől tudják, hogy az iskolában simán beírják nekik a jelenlétet akkor is, ha hiányoznak az óráról. Ennek az az egyik oka, hogy a tanárokon is ott a kényszer, hogy bizonyítsák a saját munkájuk eredményességét.
Ezt a sokszorosan összetett problémát önmagában pénzzel a beígért ösztöndíjakon keresztül sem lehet megoldani.
L. Ritók szerint sokkal inkább lenne arra szükség, hogy vonzóvá tegyék magát az oktatást és az oktatási rendszert azoknak a diákoknak a számára is, akik jelenleg távol vannak attól, hogy szakmát szerezzenek. „Ezt az egyik támogatott családunkból egy anyuka szavaival tudtám leginkább kifejezni, aki egyszer egy kihelyezett szülői értekezleten tette fel ezt a kérdést az általános iskola pedagógusának:
KEDVES TANÁRNŐ, AZT NEM LEHETNE, HOGY ÚGY TANÍTSANAK ABBAN AZ ISKOLÁBAN, HOGY A GYEREKEK SZERESSENEK ODA JÁRNI?”
Mihez kezdhetne egy leszakadó térségből származó diák a középiskolában megszerzett szakmával?
Bár például Toldon, az egyik zsákfaluban, ahol az Igazgyöngy Alapítvány hosszú ideje dolgozik, a közmunkán kívül nincs munkalehetőség, L. Ritók Nóra mégis azt mondja: ott is nagy szükség volna arra, hogy a fiatalok szakmát szerezzenek. Ennek a véleményének az az egyik oka, hogy a végzettség mindenképp támogatná a fiatalok mobilitását.
Ráadásul, ha például villanyszerelői vagy építőipari szakmát szereznének, akkor lenne lehetőségük legális úton becsatornázódni azokra a területekre, ami most feketén ad munkát a szüleiknek – magyarázza. Az Igazgyöngy Alapítvány szakmai vezetője ugyanakkor azt is hangsúlyozza:
NEM CSAK A SZAKMA MEGSZERZÉSE MIATT FONTOS A SZAKKÉPZÉS.
Akik úgy kerülnek ki az oktatási rendszerből, hogy nem szerzik meg a szakmát, azok nem szerzik meg a legfontosabb munkavállalói kompetenciákat (például a felelősséget, a rendszerességet, folyamatok végig vitelének képességét) sem.
L. Ritók Nóra úgy látja: az iskolába kényszerítés helyett egy jól átgondolt, összefogó, átfogó stratégia kellene. Olyan, ami az oktatáson kívül az oktatást leamortizáló tényezőket is figyelembe veszi. Olyan, ami hatósági eszközökkel nemcsak a tüneteket, hanem az okokat is kezeli.
Épp ezért azt is elmondta az Indexnek, hogy szerinte az ösztöndíjakra és pályakezdési támogatásokra szánt pénzt sokkal hasznosabban is el lehetne elkölteni. Például a közoktatási rendszer megreformálására, és olyan fejlesztésekre, melyek a szülőknek is megfelelő muníciót és jövedelmet adnak a gyerekeik neveléséhez, taníttatásához.